Töredék I.

Gyerekkor, nem emlékszem, valami előadást néztünk, mindegy is, csak ne az osztályban üljünk, mert azt mindig csináljuk. Valami vicces volt, nem emlékszem, hogy micsoda, és színes mese volt, aztán minden jól ért véget, mert mindig így kell lenni. Babák voltak, bábuk voltak, állatok voltak mind, és mi csak néztük, néha untuk is kicsit, mert a felnőttek mindig azt hitték, hogy valami nagyon okosságot mondanak nekünk, pedig azt mi már tudtuk. Szegény felnőttek, mindig többször mondtak el egy dolgot, mintha amúgy egyszer nem értenénk meg, pedig de. És volt, amikor csak röhögtünk az egészen, mert olyan mulatságos volt valamelyik szereplő, hogy mindig csak őt vártuk. Mert kellett várni rá, erre emlékszem. De arra már nem emlékszem, hogy miért nem varázsoltak több csodát nekünk. Pedig elhittük volna. Mi mindent elhittünk volna, még akkor is, ha megláttuk, hogy valaki mozog ott hátul a sötétben. De nem akartuk tudni, mi az, pedig néha megmutatták, pedig mi nem akartuk. És néha gondolkodtunk is. Nem sokat, mert azt mondta valaki, valamelyik szereplő, már nem emlékszem, hogy a túl sok gondolkodás miatt fájni fog a fej. Vagy valami ilyesmi. De a bábok is beszéltek, és sokat, és néha túl sokat, és akkor biztos nekik is fájt a fejük, és néha túl keveset, akkor meg biztos nem. És nem emlékszem, hogy miért kellett nekünk bugyuta kérdésekre válaszolgatni, de én válaszoltam, mert azt mondták, hogy ha kérdeznek, akkor válaszolj, pedig én nem akartam. És egyszer tényleg megpróbáltam nem válaszolni, de egy parókás bábu azt mondta, hogy piszok vagyok, és a mi igazi világunkban amikor a tanítónéni azt mondja, hogy rossz vagy, te tényleg rossznak érzed magad, és amikor azt mondja, hogy jó vagy, akkor tényleg te vagy a jó, és akkor én tudtam, hogy nem szabad azt csinálni, amit akarok.