„… a szívem csak nő” – beszélgetés Veres Izoldával

1510704_983119721728729_516899151552223222_n

Szentegyháziként sokszor találkoztam már Izolda munkáival, aki amellett, hogy kétgyerekes családanya, esküvőfotózással, portréfotózással és sok minden mással is foglalkozik. Galériáit a nemrég elindult honlapján is követhetjük.

Mondhatom, hogy Veres Izolda fotóssal beszélgetek?

Igazából nem szeretem, hogyha fotósnak neveznek. Úgy érzem, hogy ahhoz el kell érni egy bizonyos szintet, hogy te magad bárminek is nevezhesd.

Kanyarodjunk kicsit vissza az elejére ─ hogyan kezdődött?

Tulajdonképpen ott kezdődött, hogy gyerekkoromban nagyon szerettem rajzolni. Összeállítottam a mappámat a képzőművészetire, de már akkor úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó és tehetséges… Az is rásegített a bizonytalanságra, hogy anyum sem biztatott túlságosan. Azt mondta, hogy a művészetből nem lehet megélni ─ végezzek valami olyant, amivel tényleg lehet pénzt keresni, amellett aztán majd lehet „művészkedni”.  Kolozsvárra mentem felvételizni – matek-infóra. Itt viszont nagy volt a túljelentkezés, és nem írtam elég jót. A felvételi nem sikerült, de anyu mellettem állt, mondta, hogy nem baj, majd jövőre… Ez fél évvel azelőtt volt, hogy meghalt. Azután eléggé elhagytam magam, a férjem volt az, aki átsegített ezen az időszakon. Beiratkoztam Nagyszebenben könyvelésre, és dolgozni kezdtem a városi tanácsnál.

És hogyan indult a fotózás?

Kislánykoromban is szemezgettem a szép fotókkal, mégis valahogy úgy képzeltem, hogy nekem soha nem lesz rá lehetőségem, hogy gépet tudjak venni, erről álmodni sem mertem. Aztán körülbelül kilenc évvel ezelőtt, amikor az első gyermek, Atti, született, vettünk egy családi fotózásra szánt kompakt gépet, ami mostmár „régi”, de akkor még jónak számított. Ezzel a régi géppel fotóztam körülbelül hét évig.

Bár a család megvolt, mégsem éreztem teljesnek az életem. A feleség és családanya szerep nem elég. (Aki azt mondja, elég, az valószínűleg hazudik.) A lányom, Bogi, még egészen kicsi volt, amikor elérkezett az a pillanat, hogy azt éreztem, valamit c s i n á l n o m kell. Kötni kezdtem, kosarat fonni, és sok minden mást – egyszerűen azért, mert nem találtam önmagam. A konkrét „fotózás” is ekkor kezdődött – Bogit kezdtem el fénykepezni. Az első néhány évben még pályázatokat is nyertem a képekkel ─ aztán beleütköztem a gép korlátaiba. Ez annyira visszarántott, hogy egy ideig nem is fotóztam… Tény és való, hogy professzionális minőséghez jó gép szükséges – akármennyire is igyekszem hangoztatni, hogy a technika annyira nem fontos, mégis az. Aztán néhány éve, egy hétvégére Görögországba utaztunk – pár hónappal azután, hogy újra elővettem a gépet.  A tengerparton kagylókat fotóztam, amikor jött egy hullám, és a gép tönkrement. Egy hónapig nem volt gépem, és éreztem, hogy megbolondulok.

Miután ez megtörtént (lassan 3 éve), vennünk kellett egy új gépet. Elhatároztam, hogy olyant választok, ami alkalmas lesz minőségi képek készítésére is, ha neadj`isten valaki felkér mondjuk ballagási fotózásra, akkor tudjak megfelelni az elvárásoknak – ekkor még esküvőkről nem is álmodtam. Gépvásárlásnál és műterem téren akadtak segítőkész barátok, de aztán az igények növekedésével a saját lábamra kellett állnom.

Összejött a ballagó-fotózás ─ hogyan alakult tovább?

Úgy alakult, hogy felkértek lagzi-fotózásokra is. 2014 májusában egy ismerős megkeresett azzal a kéréssel, hogy fotózzam le a húgáék esküvőjét, amolyan „féllakodalom” volt ─ ez volt az első. Különösebb előzmény nélkül, facebookon látták a képeimet, és egyszerűen megtetszettek nekik. Ugyanebben az időben, valaki fentről úgy intézte – legalábbis másra nem tudok gondolni ─, hogy esküvői vendégként megismerkedtem egy tehetséges fotóssal. Jó barátok lettünk, és segített elindulni: átadott a munkáiból, hasznos kritikákkal látott el, összehozott olyan emberekkel, akik jártasak a fotózásban. Én meg folyamatosan fotóztam valamit, vagy felkérésre vagy saját magam szórakoztatására, egyre több rutint szerezve ezzel. Legalábbis, remélem.

A beszélgetés elején azt mondtad, hogy nem szereted a „fotós” státuszt, mert ahhoz egy bizonyos szintet el kell érni. Számodra mi ez a szint?

Nem igazán tudom. Ennél valami magasabb. Lényeges, hogy minél nagyobb értéke legyen egy fotónak, vagy bárminek, amit alkot az ember. Legyen tartalma, közvetítsen, meséljen valamit. A fotózásnál igazából minden attól függ, hogy hogyan, milyen stílusban válogatsz. Van, aki épp nem azokat választaná be, amiket én.

Ez a válogatási stílus határoz meg téged?

Így is mondhatjuk. Egy fotós stílusát a kiválogatott képek határozzák meg. Vannak írott és íratlan technikai szabályok, ezeket van, aki tűzön-vízen át szereti betartani. Na, én nem ilyen vagyok. Nagyobb hangsúlyt fektetek arra, hogy a kép közöljön is. Indítsa el a fantáziát. Meséljen valamit. Valamilyen háttértörténetet, ha nem is pont azt, ami épp a fotó készítésekor volt. Mondjuk egy saját történetet, nem feltétlenül pozitívat. Ha valaki például levág egy végtagot egy képről ─ nem feltétlenül baj, valamit oda kell képzelni. Nem kell mindennek tökéletesnek lennie. Ha látsz, ha el tudsz képzelni egy olyan mozdulatot, ami nincs a képen – az jó kép.

A tökéletes fotó – a tökéletlen?

Emberi. Az emberek azért szeretik az esküvői fotókat, mert visszakapják azt, amit akkor ott éreztek, saját magukat érzik bennük. Egy esküvő esetében számomra az az értékes fotósorozat, amely visszaadja az esküvő történetét. Nem arra vagyok kíváncsi, hogy a vőlegény milyen szépen meg tud állni és mosolyogni a menyasszony mellett, hanem arra, hogy milyen tökéletlenül megbotlott, és a menyasszony kikacagta. Az is fontos, hogy Pista bácsi a templomban, a leghátsó padban sír – ezt az ifjú pár nem látja. A képekkel viszont megkapják azt is, amit akkor nem láthattak. Azt hiszem, sokan ezért választanak engem. Általában még az esküvő előtt meg szoktam kérdezni, hogy hol találtak rám és miért választottak engem, hogy ki mit szeretne, mi az, amit én tudok nyújtani – hogy ne legyen tévedés. A válasz általában az, hogy szeretik, hogy van hangulata a képeimnek. Hogy nemcsak az ifjú pár van mindig mindenütt, hanem ott láthatóvá válnak a részletek is. Egy esküvőhöz annyi minden tartozik, hogy mindent le sem lehet fotózni ─ ahhoz öt emberből kellene állnom.

Most már fotós körökhez is tartozol. Amikor összeültök, tanácsokat adtok egymásnak?

Igen, egyre jobban ismerem a környékbeli fotósokat. Novemberben is volt egy fotós találkozó, ismerkedési célból. Sok emberrel itt találkoztam először ─ bár az udvarhelyi fiatal csapatot már ismerem egy-két éve. Folyamatosan segítjük egymást, találkozgatunk, tapasztalatokat cserélünk.

Nyíltan mondjátok ki a negatívumokat?

Bennem van egy ilyen hiba, hogy mindent kimondok. Próbálom ezt a belső késztetést fejleszteni, visszafogni, mert hiányzik az a hang, amelynek meg kellene szólalnia, hogy “na, ezt most nem kéne”. Néha ez a közvetlenség előnyt is jelenthet.  Ahhoz, hogy jó képet csinálj, fontos, hogy ne légy merev. Ez nekem könnyű, többnyire bárkivel össze tudok barátkozni. Néha nehezebb, ha ismerem az illetőt – van, akit nagyon szeretek vagy szeretnék fotózni, és van, akit kevésbé.

Egy fotósorozat valahol engem is tükröz, azt láttatja, ami nekem és nekik egyaránt fontos. Számít, hogy mennyire vagyunk egy hullámhosszon  ─ ha rokonlelkek vagyunk, akkor csak jó sülhet ki a dologból.  Ha negatív visszajelzést kapok, megvan az a bizonyos rossz szájíz, mert amúgy is kritikus vagyok magammal szemben. Vannak apróságok, amiket utólag fedezek fel képeken, amiket másképp kellett volna csinálni ─ és jön a kérdés, hogy én ezt hogy nem vettem észre akkor?!

Volt olyan, hogy ismerted az alanyt, és pontosan rá akartad szabni a fotózást?

Nem igazán… Szerintem mindez attól függ, hogy mennyire ismered az illetőt, futólag vagy elég régóta. Meg attól is, hogy hányszor fotóztad már. Tulajdonképpen kettőn áll a dolog. Ha kettőnk közül valakinek nincs kedve a dologhoz, akkor az már nem jó ─ össze kell hangolódni. Fontos, hogy ez spontánul működjön.

Van olyan, hogy mégis tervezel előre, hogy hogyan fog zajlani a fotózás?

Mindig álmodozom nagy dolgokról, de soha semmit nem úgy csinálok… Erről kezdtem lassan leszokni, mert előre nem tudhatom, hogy a helyzet akkor éppen mit hoz. Azon is áll, hogy ki mit tud megteremteni, legyen az esküvő-, ballagó- vagy babafotózás. Kihívás, amikor rossz körülményekből kell „édes ordát vacskolni”. Ilyenkor annyira, de annyira kell igyekezni. Viszont, amikor adott minden, szép helyszín, tökéletesen megteremtett körülmények, hajlamos vagyok lusta lenni.  Én mindkét „kihívást” szeretem, de az előbbit talán kicsit jobban.

Vannak kedvenc helyek, témák?

Nem igazán, bár a gyerekeket nagyon szeretem fotózni. A babafotóknál azt szeretném, hogy lássam a gyermekben a mosolyt, a csillogó szemet ─ látszódjon, hogy élvezi. Ezt, tökéletesen beállítva, műteremben, nagyon nehéz megvalósítani, még akkor is, ha folyamatosan játszom a gyerekkel. Én nem tudok egyszerűen csak fotózni. Ha azt mondod a gyereknek, hogy „mosolyogj!”, nem fog úgy mosolyogni, hogy természetesnek hasson. A gyermek csak őszinte tud lenni, parancsszóra nem működik. Inkább legyen zavarban, kacagjon magától, bármi. Az a jó, amikor a szülő úgy akarja viszontlátni a gyerekét a képen, amilyen maga a gyerek ─ még akkor is, ha grimaszol. Van olyan, hogy azt csinálom, amit az alanyok szeretnének, ilyen volt például a tavalyi karácsonyi fotózás is. Annak ellenére, hogy én nem szeretem a tömegcuccot, ebből a karácsonyiból az lett. Ezt leszámítva, a fotózás a gyerekekkel felemelő volt. Ha nem működött először, nem szerette a gyerek a gépet, ideges volt, akkor hagytunk időt, hogy megbarátkozzon velem és a géppel is. A végén meg már jól érezték magukat. Szeretem, amikor azt látom, hogy tudok bánni az emberekkel – ez olyan jó érzés.

Mi volt a legjobb visszajelzés számodra, amire azt mondtad, tényleg érdemes csinálni?

Ami most eszembe jut, az egy levél. Egy menyasszony, akinek idén lesz az esküvője, írt egy nagyon szép levelet nekem. Nem akartak fotóst az esküvőjükre, nem akarták, hogy egy idegen ott lófráljon mellettük… Viszont több ismerősénél látta a képeimet, és tudta, hogy nem ismertem őket, mégis bensőséges képeket készítettem róluk. „…itt volt a fejemben ez a »hogy érezném magam, ha egy idegen ember fényképeket készítene rólam az esküvőm napján«-érzés, és ekkor tévedtem a fb-profilodra. (…) Egyből úgy éreztem, hogy szeretném, ha ott lennél. Csak úgy árad belőled a pozitivitás.” A levél óta meg is látogatott a párjával. Még volt egy másik kedves visszajelzés, egy csíki írónő akarta fotóztatni a családját, de aztán valami közbejött… Ő azt írta, hogy amikor a képeimet nézegeti, rájön, hogy az élet nem is olyan rossz. Általam valahogy szebbnek látja.

Negatív visszajelzést nem nagyon kaptam, és igyekszem mindig ismerőse is maradni annak, akinek készítem a képeket. Én nem szolgáltatásként élem meg a fotózást ─ ez a „mi közös történetünk”. Egy barát vagyok, aki megörökíti azokat a pillanatokat, amik később fontosak lesznek. Ez így is kellene, hogy maradjon.

Számodra mit ad az, hogy másokat fotózhatsz?

Ez az egész lelki dolog szerintem… Persze önzőségből is csinálom, mert pozitív visszajelzést kapok, és az nekem jólesik. Meg az is fontos, amikor látom, hogy más is jól érzi magát, mert ez löketet ad.

Mi az, ami kibillent ebből a lendületből?

A családi gondok. Az elején szkeptikusan fogadtak, de mert látják, hogy szeretem csinálni és van jövője, ez lassan elmúlik. Egyik kedves barátnőm szintén két gyermek mellett fotóz. Jó érzés tudni, hogy még van valaki ilyen „lökött”, mint én. Ő csak ezzel foglalkozik, viszont én félnék csak fotózni, nehogy elvesszen a varázs, és csak kötelességből csináljam. Egyelőre jó ez így, még akkor is, ha néha tényleg sok.

Általában az emberek úgy képzelik, hogy ez egy olyan könnyű dolog: megveszed a jó felszerelést, és onnantól kezdve nincs gondod. De ez nem így van, jóval sokrétűbb ennél. Egyszerre csinálok mindent, huszonnégy órában mindig vagyok valahol, és mégsem tudok mindenhol ott lenni. A munkahely, a főzés és a család mellett éjjel is dolgozom. Fárasztó ─ de valamit valamiért. A szívem csak nő.

Mi az, amit biztosan meg szeretnél valósítani?

Mindenképp a riport jellegű képek állnak hozzám közel: minden a maga valóságában, úgy, ahogy van. Ezt a vonalat szeretném továbbvinni. Az esküvőfotózás és más események fotózása az, amit tényleg nagyon szeretek csinálni. Egy jó analóg gép is jó volna.

Szeretnék szülést fényképezni, ami még elég távoli, és valószínű, hogy itthon nem is nagyon tudom megvalósítani… De olyan jó lenne ─ annyira szép dolog, és igazából anyaként is kíváncsi lennék ezekre a pillanatokra. Azt szeretném, hogy változatos legyen, amit csinálok, és főképp: nem akarok belefásulni.

(a beszélgetés 2016. februárban készült)

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s